Gábor már felkelt az asztaltól ebéd után, Benedek még ül a székében és egy túrórudit töm a fejébe.
Az állkapcsa nem mozog, mégis: valahogy fogy a rudi; néha nyel is.
Gábor visszaindul dolgozni a gépéhez, felmarkol valami mogyorósborzalmat; szólnék, de már késő, Benedek felkapja a fejét: KRuM! KRuM! KRuM!
Valamit elszúrtam: két férfi van az életemben, mindkettő rém bután néz; a gyermekem apja, hogy mi a fenét mondhat vajon az iavdéka, a gyermekem pedig, hogy mit nem lehet azon érteni, hogy KÉREM, hát ide már azzal a zacskóval, de izibe, amíg szépen mondom!
Némi tolmácsolás után Gábor úgy dönt, hogy egy egyszerű példán keresztül mutatja be Benedeknek a tanulságot, bármi is legyen az: Kérem! - mondja - Benedek, kérem a túrórudidat, adj nekem is rudit!
Benedek gyanakodva méregeti, majd hirtelen megvilágosodik, gőzerővel kezdi el újra a rudi bedolgozását a szájába, mindeközben mereven bámulja Gábort, nem pislog.
Gábor hihetetlenül naiv, azt hiszi, nyerő helyzetben van, azt hiszi, lám, hatnak az észérvek, és nyomatékosít: Na, mi lesz, Bubi, kérek a rudiból!
Benedek hirtelen megkönnyebbül, vesz egy nagy levegőt, a keze üres, biztonságban a lényeg; Gábor meg van magával elégedve: Na látod, - kezdi mondani, de ekkora Benedek végtelenül elégedett arccal kinyújtja a mancsát és Gábor tenyerébe pottyantja a túrórudi végéről a kis kerek csokitallér olvadt maradékát;
KRuM! - mutat a zacskóra, ellentmondást nem tűrően...
A poszt eredetileg a Benedekblogon.
Utolsó kommentek