Nagy dilemma volt számomra, hogy írjak-e a blogon saját magamról, mert nem vagyok az a típus, aki szereti világgá kürtölni a boldogságát/állapotát/akármilyét... Végül arra a döntésre jutottam, hogy az az ember, aki a babadesign blogot vezeti és folyton arra kapacitálja a barátnőit, testvérét, hogy osszák meg kedves mindennapi történeteiket az olvasókkal, nem teheti meg, hogy kimarad a sorból. :)

Így hát megosztom veletek a hírt, kedves ismerősök és ismeretlenek, hogy megesett az, amire sokan nem gondoltak (néhány éve még jómagam sem hittem volna el, hogy ez valaha megtörténik velem), beköltözött egy törpe (Dr. House-osan: élősködő) a hasamba. :)

Most persze írhatnék a szokásos frázisokról, hogy öröm és boldogság, meg izgalom és várakozás, de ez egyrészt nem lenne igaz, másrészt tényleg vegyesek az érzéseink ezzel a témával kapcsolatban (többes számban, hiszen ketten kellettünk a dologhoz).

Ahogy a címben utaltam rá, már a 20. héten járunk, ami barátok közt is a fele a terhesség 40 hetének, őrülten rohan az idő, és még szinte fel sem fogtuk a hírt. Számomra ez nagyon bensőséges, intim érzés, és örülök neki nagyon, csak ezt nem úgy mutatom ki, mint az átlag kismamák (tulajdonképpen egyáltalán nem is érzem magam kismamának).

Néhány dolog viszont már ebben az időszakban is világosan kiderült számomra, melyek álljanak itt örök tanulságul mindenkinek, akik hozzám hasonlóan nem veszik véresen komolyan ezt az állapotot:

• a terhesség hírére az ember környezete felbolydult méhkasként reagál
• a gyerek még közelében sincs annak, hogy megszülessen, de máris megkérdezik, hogy melyik gimnáziumba akarod majd íratni
• a terhességről mindenkinek van véleménye (még ha nincs is tapasztalata)
• ezt lelkesen, kérdés nélkül is megosztják a leendő szülőkkel
• a környezeted folyton a hasad méretét csekkolja, jobb esetben csak szemmel, rosszabb esetben kézzel is méretet vesznek
• ha sokat híztál, az a baj, ha keveset híztál, az a baj (hogy mennyi a sok vagy kevés, az minden egyes kommentelőnél más és más)
• állandóan tanácsokat kapsz a gyerekneveléssel kapcsolatban, és megsértődnek, ha nem érdekel
• nem kérdezik meg többet, hogy hogy vagy, hanem a kérdés erre módosul: hogy vagyTOK?
• te csak a gazdaszervezet vagy, de igazából mindenki a babádra kíváncsi már

Végezetül néhány személyes szösszenet: én roppant szerencsés vagyok, mert egy pillanatra sem voltam rosszul, nem őrjítettek meg a hormonok, szóval nem sírok a kiskutyás reklámokon, valamint nem érzem magam gyengének, aluszékonynak, fáradékonynak, továbbá sosem voltam kívánós, nem utáltam meg eddig szeretett ételeket, és még folytathatnám a sztereotípiák sorát...

Élem az életem, ahogy előtte is, normális keretek között, és nem érzem úgy, hogy különleges bánásmódra lenne szükségem. Hiszek abban, hogy az, hogy nem "hagyom el" magam, sokkal könnyebbé teszi a hétköznapokat önmagam és a férjem számára is. :) Úgy gondolom, a neheze még hátravan, az igazán húzós időszak akkor jön el, ha megszületik a legkisebb, addig pedig kímélem a férjemet a hisztiktől, épp eleget sír majd a baba az első pár hónapban! :)

(Ezen egyébként érdemes elgondolkodni: ha a pasink idegrendszere romokban hever a 9 hónap végére, akkor vajon hogyan viseli majd az első időszakot hármasban? Legyünk tekintettel szegény embereinkre is, nekik is sokkoló helyzet az, ami előtt állunk, hagyjunk nekik időt a felkészülésre, és próbáljuk meg nem kiszekálni a lelküket idő előtt!)

És a végére egy kis orvostudomány: a héten aktuális az úgynevezett genetikai ultrahang, ahol megnézik, hogy a gyerek összes szériatartozéka rendben van-e, illetve az is kiderül(het), hogy melyik modellre vagyunk esélyesek, avagy hamburger vagy hot dog? :))